Olvasgatom a kutyakiképzés legújabb ágának aktivistáinak írásait, és azon töröm a fejem, vajon ennyire egyszerű lenne az egész? Kinevezzük magunkat falkavezérnek, és kutyánk nevelésének minden problémája megoldódik? Éreztem hogy valami nem passzol, mert tudom hogy kutyáink nem egyszerűen csak falkatagként kezelnek minket. A másik alapvetően téves állítás az,hogy a kutya mindig jó,minden rossz a buta,és tanulatlan gazda bűne. Leszögezem, hogy aktív kutyakiképzőként nyitott vagyok az újra, és hogy környezetemben én voltam az erőszakmentes módszerek első szószólója. Elolvasva Kubinyi Enikő dr. írását a kutya.hu-n,megtaláltam azt az írást,amelyben legjobban,és tudományos tényekre támaszkodva cáfolja a gazdi=falkavezér elméletet, továbbá azt is leírja,hogy miért működhet mégis ez a módszer. Alapvetően tévesnek és veszélyesnek tartom, hogy még ha jó szándékból is, képzetlen,és tapasztalatlan emberek kutyakiképzéssel foglalkozzanak.
Az alábbiak kiragadott részletek, a teljes írás a kutya.hu-n található!
,, Mi mindannyian falkavezérek vagyunk?
A Magyarországon elterjedt elképzelés szerint a kutyákat célszerű úgy kezelni, hogy viselkedésünkkel folyamatosan hangsúlyozzuk: a rangsorban felette állunk, mi vagyunk a dominánsok. Angolszász nyelvterületen viszont épp az ellenkező vélekedés nyer egyre nagyobb teret: a kutya "szőrös gyerek", családtag, aki érdek nélkül szeret. Az etológusok szerint az igazság valahol középen van: a kutya se nem farkas, se nem gyerek: kutya.
A falkavezér-teória szerint a farkasok a falkájukban állandó dominanciaharcban állnak egymással, de ma már tudjuk, hogy nem ez a helyzet. Ez a megfigyelés a fogságban élő farkasokon alapul, amelyek között valóban nagyon sok a verekedés, és nemritkán előfordul, hogy a rangsor aljára szorult egyedet a többiek megölik. A természetes körülmények között élő farkasok általában családi csoportban élnek. A pár tagjai egyenrangúak, nem harcolnak egymással, hanem együttműködnek. A kölykök nem vetélkednek a szülőkkel, hanem tanulnak tőlük, mellettük. Legfeljebb a testvérek között folyik versengés. Ivarérés után azonban az utódok vagy távoznak maguktól, vagy a szülői erőszaknak engedve indulnak útnak, hogy megalapítsák a saját falkájukat. A farkas élete tehát korántsem arról szól, állandóan a rangsor felső pozíciójába szeretnének kerülni, hiszen vagy ez nem merül fel, mert még kölyök-státuszban vannak, vagy szülők, és nincs kitől tartaniuk. Az agresszió a csoporton kívül álló egyedek felé irányul elsősorban, ezeket igyekeznek távol tartani vadászterületüktől. Ez az agresszió életfontosságú számukra, és ez lehet az oka annak, hogy amikor ugyanolyan módon neveltünk fel kutya- és farkaskölyköket, utóbbiaknál lényegesen több agresszív viselkedést tapasztaltunk. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy a háziasításának egyik lényeges eleme volt a kutya kezelhetőségére, csökkent agressziójára való törekvés.
Kutyáink élete egész más, mint a farkasoké. Miután pár hetesen elválasztották őket anyjuktól, önszántukból nem hagynak el bennünket és párt sem azáltal akarnak maguknak szerezni, hogy minket letaszítsanak a "trónunkról", és új falkát alapítsanak. (Figyelemreméltó egyébként, mennyire nem farkasként viselkednek az elvadult kutyák sem: például jellemzően nem alkotnak párt, és a szukának egyedül kell felnevelni kölykeit).
De ha nem falkavezérek vagyunk a kutyának, akkor vajon minek tekint bennünket? Párjának nem, mert párosodni - rendszerint - nem kíván vele. Testvérének sem, mert akkor ivarérés után búcsút mondana gazdájának. Talán a szülőjének véli? Tény, hogy a kölykök hasonlóan üdvözlik a hazatérő szülőket, mint a kutyák a gazdájukat, és hasonlóan lelkesen tartanak vele a séták során, mint a kölyökfarkasok a szülőkkel vadászatkor. A kutya háziasítása során sok pedomorf - kölyökszerű - vonás jelent meg a kutyában, és talán az emberhez való különleges viszonya is úgy alakult ki, hogy a kölyökviselkedésének számos eleme ivarérés után is megmaradt. Az anyakutya 6-8 hetesen elválasztja kölykét, és ahogyan az növekszik, egyre ellenségesebben lép fel vele szemben, igyekszik távol tartani etetőtáljától, fekhelyétől. Az ember ezzel szemben a kutya egész élete során megmarad annak, amit az anyakutya volt a kölyöknek élete első heteiben: védelmet, élelmet, támogatást nyújt.
Számos kutatás utal azonban arra: a kutya olyan módon kommunikál az emberrel, ahogyan a fajtársaival nem, és olyan módon kötődik az emberhez, ahogyan a kölyökkutya az anyjához nem. Utóbbi azt jelenti, hogy míg szeparációs stressz csökkentésében az anyakutya viszonylag csekély hatást vált ki, és a kölykök nem sorakoznak fel mellé egy idegen szukával szemben, addig a gazda jelenléte megnyugtatja a kutyát, és egyértelmű preferenciát mutat irányába az idegen emberekhez képest. Az ember-kutya viszony tehát nem valamilyen, a fajtársak közötti viszony (pl. szülő-utód kapcsolat) egyszerű leképezése, hanem fajok közötti, nagyon egyedülálló kapcsolat, amit az evolúció körülbelül ötvenezer éven át formált. Ezért nem célszerű összemosni a farkasok közötti viszonyokkal. A falkavezér-teória és az etológusok véleménye azonban tökéletes azonos abban, hogy a kutyaneveléshez egyértelmű üzenetekre, következetességre van szükség, mert az elbizonytalanodott kutya ki fogja találni a maga szabályait, és nem biztos, hogy az nekünk tetszeni fog.
Csak a gazda a felelős a kutyaharapásokért?
A gazda az, akin számon kell kérni, ha a kutyája bajt okoz, de ne higgyük azt, hogy minden gazdának egyforma nehézségekkel kell szembenéznie a kutyanevelés során. Volt olyan olvasó, aki azért keseredett el, mert bizonyos őrző-védő fajták veleszületett tulajdonságait szembe állítottam kooperatív vadászkutyák jellemzőivel. Megértem, ha egy-egy fajta kedvelői szomorúan olvasnak arról, hogy kedvenc fajtájuk a halálhoz vezető harapások listájának élén át. De sajnos, ez egy tény. Olyan tény, amit mérlegelnie kell annak, aki a fajta képviselői közül választ magának társat. Tudnia kell, hogy kutyája genetikai adottságai folytán több és másféle erőfeszítést kell tennie a kutyanevelés során azért, hogy az ő kedvence soha ne ronthassa a statisztikákat. A kutyafajtákat és vonalakat bizonyos funkciókra alakították ki (terelés, vadászat, rendőrmunka, sport, vakvezetés, terápiás munka, stb, stb), és a saját dolgunkat könnyítjük meg azzal, ha tudjuk, mi a célunk a kutyatartással, és az alapján választunk kutyát. Ha felmérjük, hogy nincs elég képességünk vagy egyéb adottságunk egy különleges bánásmódot igénylő fajtához, akkor válasszunk más fajtát, vagy ne tartsunk kutyát.
A Magyarországon elterjedt elképzelés szerint a kutyákat célszerű úgy kezelni, hogy viselkedésünkkel folyamatosan hangsúlyozzuk: a rangsorban felette állunk, mi vagyunk a dominánsok. Angolszász nyelvterületen viszont épp az ellenkező vélekedés nyer egyre nagyobb teret: a kutya "szőrös gyerek", családtag, aki érdek nélkül szeret. Az etológusok szerint az igazság valahol középen van: a kutya se nem farkas, se nem gyerek: kutya.
A falkavezér-teória szerint a farkasok a falkájukban állandó dominanciaharcban állnak egymással, de ma már tudjuk, hogy nem ez a helyzet. Ez a megfigyelés a fogságban élő farkasokon alapul, amelyek között valóban nagyon sok a verekedés, és nemritkán előfordul, hogy a rangsor aljára szorult egyedet a többiek megölik. A természetes körülmények között élő farkasok általában családi csoportban élnek. A pár tagjai egyenrangúak, nem harcolnak egymással, hanem együttműködnek. A kölykök nem vetélkednek a szülőkkel, hanem tanulnak tőlük, mellettük. Legfeljebb a testvérek között folyik versengés. Ivarérés után azonban az utódok vagy távoznak maguktól, vagy a szülői erőszaknak engedve indulnak útnak, hogy megalapítsák a saját falkájukat. A farkas élete tehát korántsem arról szól, állandóan a rangsor felső pozíciójába szeretnének kerülni, hiszen vagy ez nem merül fel, mert még kölyök-státuszban vannak, vagy szülők, és nincs kitől tartaniuk. Az agresszió a csoporton kívül álló egyedek felé irányul elsősorban, ezeket igyekeznek távol tartani vadászterületüktől. Ez az agresszió életfontosságú számukra, és ez lehet az oka annak, hogy amikor ugyanolyan módon neveltünk fel kutya- és farkaskölyköket, utóbbiaknál lényegesen több agresszív viselkedést tapasztaltunk. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy a háziasításának egyik lényeges eleme volt a kutya kezelhetőségére, csökkent agressziójára való törekvés.
Kutyáink élete egész más, mint a farkasoké. Miután pár hetesen elválasztották őket anyjuktól, önszántukból nem hagynak el bennünket és párt sem azáltal akarnak maguknak szerezni, hogy minket letaszítsanak a "trónunkról", és új falkát alapítsanak. (Figyelemreméltó egyébként, mennyire nem farkasként viselkednek az elvadult kutyák sem: például jellemzően nem alkotnak párt, és a szukának egyedül kell felnevelni kölykeit).
De ha nem falkavezérek vagyunk a kutyának, akkor vajon minek tekint bennünket? Párjának nem, mert párosodni - rendszerint - nem kíván vele. Testvérének sem, mert akkor ivarérés után búcsút mondana gazdájának. Talán a szülőjének véli? Tény, hogy a kölykök hasonlóan üdvözlik a hazatérő szülőket, mint a kutyák a gazdájukat, és hasonlóan lelkesen tartanak vele a séták során, mint a kölyökfarkasok a szülőkkel vadászatkor. A kutya háziasítása során sok pedomorf - kölyökszerű - vonás jelent meg a kutyában, és talán az emberhez való különleges viszonya is úgy alakult ki, hogy a kölyökviselkedésének számos eleme ivarérés után is megmaradt. Az anyakutya 6-8 hetesen elválasztja kölykét, és ahogyan az növekszik, egyre ellenségesebben lép fel vele szemben, igyekszik távol tartani etetőtáljától, fekhelyétől. Az ember ezzel szemben a kutya egész élete során megmarad annak, amit az anyakutya volt a kölyöknek élete első heteiben: védelmet, élelmet, támogatást nyújt.
Számos kutatás utal azonban arra: a kutya olyan módon kommunikál az emberrel, ahogyan a fajtársaival nem, és olyan módon kötődik az emberhez, ahogyan a kölyökkutya az anyjához nem. Utóbbi azt jelenti, hogy míg szeparációs stressz csökkentésében az anyakutya viszonylag csekély hatást vált ki, és a kölykök nem sorakoznak fel mellé egy idegen szukával szemben, addig a gazda jelenléte megnyugtatja a kutyát, és egyértelmű preferenciát mutat irányába az idegen emberekhez képest. Az ember-kutya viszony tehát nem valamilyen, a fajtársak közötti viszony (pl. szülő-utód kapcsolat) egyszerű leképezése, hanem fajok közötti, nagyon egyedülálló kapcsolat, amit az evolúció körülbelül ötvenezer éven át formált. Ezért nem célszerű összemosni a farkasok közötti viszonyokkal. A falkavezér-teória és az etológusok véleménye azonban tökéletes azonos abban, hogy a kutyaneveléshez egyértelmű üzenetekre, következetességre van szükség, mert az elbizonytalanodott kutya ki fogja találni a maga szabályait, és nem biztos, hogy az nekünk tetszeni fog.
Csak a gazda a felelős a kutyaharapásokért?
A gazda az, akin számon kell kérni, ha a kutyája bajt okoz, de ne higgyük azt, hogy minden gazdának egyforma nehézségekkel kell szembenéznie a kutyanevelés során. Volt olyan olvasó, aki azért keseredett el, mert bizonyos őrző-védő fajták veleszületett tulajdonságait szembe állítottam kooperatív vadászkutyák jellemzőivel. Megértem, ha egy-egy fajta kedvelői szomorúan olvasnak arról, hogy kedvenc fajtájuk a halálhoz vezető harapások listájának élén át. De sajnos, ez egy tény. Olyan tény, amit mérlegelnie kell annak, aki a fajta képviselői közül választ magának társat. Tudnia kell, hogy kutyája genetikai adottságai folytán több és másféle erőfeszítést kell tennie a kutyanevelés során azért, hogy az ő kedvence soha ne ronthassa a statisztikákat. A kutyafajtákat és vonalakat bizonyos funkciókra alakították ki (terelés, vadászat, rendőrmunka, sport, vakvezetés, terápiás munka, stb, stb), és a saját dolgunkat könnyítjük meg azzal, ha tudjuk, mi a célunk a kutyatartással, és az alapján választunk kutyát. Ha felmérjük, hogy nincs elég képességünk vagy egyéb adottságunk egy különleges bánásmódot igénylő fajtához, akkor válasszunk más fajtát, vagy ne tartsunk kutyát.
Ha a kutya nem falkában él, miért hatékony mégis a "viselkedjünk falkavezérként" előírás?
Az agresszióra, domináns viselkedésre hajlamos kutyák esetén a farkasok tartásához hasonló odafigyelésre van szükség. Ez okozhatta a "falkavezér" teória elterjedését. Az első hetektől kezdve oda kell figyelnünk a szocializációra, és a nevelésnek mindenekelőtt következetesnek kell lennie. A kutyával folyamatosan gyakoroltatni kell a betanított szabályokat. Ezek lehetnek akár azok is, amiket a "falkavezérként viselkedés"-t hangoztató kiképzők előírnak: a kutya csak akkor ehet, ha arra engedélyt kapott, asztalról nem lopkod (vésse jól a fejébe, hogy az élelem a gazdától származik, és nem önállóan szerzi meg); az ajtón a gazda megy be először (naponta többször ismétlődő alkalom az önfegyelem gyakorlására); nem alszunk egy ágyban a kutyával (újabb önfegyelmi gyakorlat, hiszen az ágy meleg és puha); kutyaiskolába járunk és naponta elvégzünk pár engedelmes és fegyelmező gyakorlatot (így naponta sulykoljuk, hogy a gazda mondja meg, mikor mi legyen, és nem a kutya). Ezek a szabályok, mivel egyértelműek és könnyen megvalósíthatóak, hasznosak azoknak az embereknek is, akik egyébként alkalmatlanok a kutyatartásra.
dr. Kubinyi Enikő,,
dr. Kubinyi Enikő,,
Szerintem a fenti írás több mint elgondolkodtató, és inkább hiszek a tudományosan alátámasztott tényeknek mint a kutyások közt megjelenő szerencselovagoknak, és a minden tudást,és tapasztalatot nélkülöző,ezért vakon követő híveiknek.
Minárcsik Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése